Majdnem pontosan egy éve volt, hogy megjelent a "két csík" és azóta minden megváltozott. A legfurább azonban, hogy az első kérdésre, amit mindenki feltesz, a "Milyen érzés???" címűre a legnehezebb válaszolni. Mert igazából - bár a kis jövevény tényleg fenekestől felforgatta az életünket - minden mintha változatlan lenne. Egyszerűen jó érzés, de zsigerből jön. Talán úgy lehetne körülírni, hogy az ember mintha egy új "apa-üzemmódot" fedezne fel, ami voltaképpen észrevétlenül mindig is ott volt, csak használaton kívül.
Persze mindenki máshogy éli meg ezt az időszakot. Van aki majd kiugrik a bőréből örömében, van aki pánikba esik, van aki depressziós lesz és sajnos olyanok is vannak, akik simán csak elmenekülnek a felelősség elől. Nálam ez valahogy úgy volt, hogy - amellett, hogy nagyon örültem - elkezdtem a megoldandó feladatokra koncentrálni. Ebbe az olyanok is beletartoznak, mint az első három hónapban a széltől is óvni a "gazdatestet" (még akkor is, ha a legnagyobb esőbe ősszel kimegy esernyő nélkül...), a következő három hónapban lesni minden kívánságát, az utolsó háromban pedig lehetőleg elkerülni még a szemkontaktust is (halálos!!!). Emellett bútort nézni, szobát berendezni, babakocsira vadászni és próbálni nem szétesni.
Emellett az ember érzelmileg is eljut egy bizonyos szintre, ami szerintem elengedhetetlen a jó apasághoz. Nehéz körülírni, de a legegyszerűbb valahogy úgy, hogy ha az ember visszatekint az egész eddigi életére, a hibákra, buktatókra, kudarcokra - amikből lehetőleg tanult is, akkor el kell jutnia arra a pontra, hogy ha lehetőséget kapna, mindent pontosan ugyanúgy végigcsinálna, mert tudja, hogy az eredmény Ő, aki ott vigyorog, gagyarászik, sír, harap, rúg, vizet fröcsköl és "Veszélyes hulladék" feliratú csomagokat gyárt.
A múlt nem, csak a jövő számít, és az bizony nagyon is kézzel fogható.
